2015. január 6., kedd

Masinyka Nyikolajevna interjú

Ez alkalommal Oroszországba kalauzollak el titeket, pontosabban megtudhatjuk, következő interjúalanyomnak miért olyan különleges ez a hely. Beszélgettünk többek között írásról, karakterekről, József Attiláról, és közben kiderült, hogy sok mindenben hasonlítunk egymásra. :)
Fogadjátok szeretettel Masinyka Nyikolajevnát! 


Mindenekelőtt kérlek, mutatkozz be azoknak, akik nem ismernek. Mi az, amit érdemes tudni rólad?
Máris egy elgondolkodtató kérdés. Az igazi nevem Vivien, Miskolc mellől származom, de jelenleg Debrecenben élek, szlavisztikát tanulok. Mosolygós, bár nehezen barátkozó vagyok, mindemellett eléggé heves természetem van, amivel nem vagyok kibékülve, azonban ezt kaptam útravalónak.

Az adatlapodon lévő bemutatkozásodból tudom, hogy Oroszország különleges helyet foglal el a szívedben. Honnan ez a kötődés és mióta?
Azok után, hogy Oroszország ennyire befolyásolja az életemet, illene tudnom megmagyarázni, mégis miért teszi. De nem tudok erre válaszolni. Körülbelül tizennégy-tizenöt évesen kezdtem el érdeklődni az ország iránt, és hamar magával ragadott a színes kultúra, a történelme, a különleges orosz mentalitás. Számomra van benne valami, ami egyszerűen vonz magához, nem tudnék konkrétumokat megnevezni. Ez szintén egy nehéz kérdés számomra. :D Olyasmi, mint a szerelem: azt is képtelenség szavakba foglalni.

Mit kell érteni különleges orosz mentalitáson?
A bizonyos orosz lélek. Igazán csak a nagy orosz írók tudták meghatározni, mi is az az orosz lélek. Valahonnan rémlik egy idézet, miszerint az orosz lélek olyan széles, akár a földje. Szélsőségek férnek meg egymás mellett. Talán egy példával tudnám némiképpen megmagyarázni: a Bűn és bűnhődés főszereplője, Raszkolnyikov is egy igazi orosz ember. Hidegvérrel, egy eszmét követve, abban bízva gyilkol meg két embert, mialatt hajlandó egy ismeretlen családnak áldozni kevéske pénzét - ő mindemellett éhezik is -, aztán a lelkiismerettől szenvedve, megbetegedve még képes szerelembe esni. Hamar elkopik az orosz lélek az olyan helyeken, mint Moszkva vagy Szentpétervár, esetleg Szibéria legnyomorultabb zugai, mégis ott van a remény az oroszokban a legvégsőkig.

A szlavisztika végett tanulsz oroszul. Mennyire nehéz vagy más, mint a nyugati társai, mint az angol vagy akár a német?
Különbözik minden eddig általam tanult nyelvtől. Akadnak hasonlóságok a németben és a magyarban nyelvtant illetően, rengeteg szó ismerősen cseng egy magyar számára, oroszul egy kicsit eltorzulva mondjuk. Angolul keveset tudok, ezért csak félve írom le, hogy talán a hangsúlyozás lehet kisebb probléma azoknak, akik korábban angolt tanultak.

Miután ilyen nagy szeretettel és tisztelettel viseltetsz az ország és annak kultúrája, történelme iránt, felmerül bennem a kérdés: voltál ott, vagy gondoltál már rá, hogy ott élj?
Nem voltam - sajnos. Mindenképpen tervben van, hogy eljussak Oroszországba, először is Szentpétervárra, de nagyon szívesen bejárnám az egész országot, ami nem lenne rövid út. :D Arról, hogy ott éljek, nagyon sokat morfondíroztam, és szüleim, rokonaim elszántan igyekeznek lebeszélni róla, én azonban nem vagyok biztos benne, hogy érveik meg fognak akadályozni, ha egyszer elszánom magam Oroszország mellett. :)

Érthető, ha a szülők féltik a gyereküket, hiszen mégiscsak egy idegen ország, nem pedig egy másik város. Bár az enyémek inkább ösztönöztek, hogy határozzam el magam, és nem bántuk meg, hogy most itt vagyok.

A másik számomra mindenképpen érdekesség rólad, hogy katonatiszt szerettél volna lenni. Mesélnél erről egy kicsit?
Édesapám szolgált katonaként, pontosabban határőrként éppen a határnyitás idején, és rengeteget mesélt róla. Nagyon szeretem a történeteit, és amikor jobban elmélyültem pár éve a katonaság világában, megtetszett az egész, az egyenruhától fogva a laktanyai életig minden. Talán legfőképpen az az erő, amit a katonaság képvisel, és én is részesévé akartam válni. Sajnálom, amiért nem léphettem erre a pályára, az írásaimmal próbálom megragasztani az összetört álmomat. :)

Mióta foglalkozol írással? Mit jelent számodra: egyfajta kikapcsolódás a hétköznapoktól elszakadva, véleménynyilvánítás vagy van valami különleges célod vele?
Nem régen fogtam bele, három évvel ezelőtt kezdtem el az első regényemet, és, mint az első írások általában, közel sem lett tökéletes. Nem tudom, más írók hogy vannak vele, de számomra az írás munkát jelent, nem kikapcsolódást. Persze, nem megterhelő munka, hanem valami olyan, amibe ugyan sok energiát kell fektetnem, viszont megéri, és nagyon szeretem. Ennek ellenére egyfajta menekvés is a hétköznapokból. Véleményt szintén nagyon szívesen nyilvánítok az írásaimmal, hol csak az élet dolgairól, hol valamiféle történelmi eseményről közlöm a meglátásomat. A világot mégsem akarom megváltani, ahhoz egy ember nagyon ritkán elég. :)

Hogyan kell téged elképzelni írás közben, egyáltalán hogyan születik meg a fejedben a történet? Füzetbe jegyzetelsz, vagy azonnal monitorra veted? Mi az, ami inspirálóan hat rád?
Szörnyen feledékeny vagyok, ezért lejegyzem az ötleteimet, amint tudom. Kénytelen vagyok, ugyanis ha nem teszem, egy jól kigondolt jelenet vagy akár mondat könnyen odavész, mire tényleg megírnám. Két füzetem van, az egyikbe csak egyetlen, örökké készülő regény terveit írom, a másik füzetbe kerül a többi.
Az inspirációt gyakran szerzem zenékből, leginkább klasszikusokból, valamint a történelemből - gyakran kalandozott el a figyelmem történelemórán, nagy szerencsém volt, amiért nekem volt a legjobb történelemtanárom. :D Viszont ha egy alapötletet keresek egy regényhez, novellához, nem segít egyik sem, az váratlanul szokott utolérni.

Amikor nekikezdesz egy történetnek, már ismered a befejezést, vagy idő közben alakul? Miután maximalista vagy, mennyit szoktál variálni egy-egy ötleten?
Ez változó. Valamikor kitalálok egy befejezést, és arra építem rá a cselekményt, máskor teljesen vakon sodródom a történettel, ilyenkor általában kiszabadulnak a karakterek az irányításom alól, és meghozzák a maguk döntését. A maximalizmusom áldás és átok - az írásban mindenképpen áldás. Általában addig alakítok egy szálat, míg megfelelőnek érzem, csakis akkor vagyok hajlandó kiadni a kezem közül az írásaimat. A szerencsétlenebbik eset az, amikor a végénél gondolom meg magam, de ha jobbnak vélem az új ötletet, mint a régit, hajlandó vagyok átrágni magam újra az egészen.

Ezek szerint időnként hagyod, hogy a karaktereid önálló életre keljenek. Ez jó vagy rossz a történet szempontjából?
Akadt egy olyan eset, amikor észrevétlenül alakult ki két karakter között egy érdekes viszony, miközben nekem eszembe sem jutott hasonlót létrehozni, de határozottan tetszett utólag. Máskor rengeteg oldalt törlök ki, ha úgy érzem, túlságosan elkalandoztam írás közben, és a történet elkezdte önmagát írni. Hébe-hóba megengedem, hogy egy-egy szereplő a maga útját járja, de jobban szeretem az irányításom alatt tartani, nem a véletlenre bízni.

A karaktereknél maradva: elmondásod szerint a legkedvesebb karaktered Ivan Mihajlovics Pokornyijov, aki több történetedben is megjelenik. Hogyan született meg, és miért ő a legkedvesebb számodra?
Igen, Ivan a kedvencem sok-sok regény és novella megírása után is. Ha jól emlékszem, iskolába sétáltam, amikor "megszületett" - mint említettem, általában gyanútlan vagyok, amikor megtámad az ihlet. :D  Ivan volt az első karakter, akit tényleg aprólékosan építettem fel, a történetét alaposan megterveztem, megírtam, és azóta is alakítgatom, nem múló lelkesedéssel. Egy rossz irányba forduló embert kívántam megalkotni, egy szélsőséges jellemet, aki egyszerre hősszerelmes és hidegvérű gyilkos.
Ivan egy alapvetően negatív karakter, mégis szerethető figura, legalábbis sok olvasót megfogott. Erős, de megvannak a gyenge pontjai, egy elérhetetlen tábornok képében tetszeleg, pedig elméje rég megbomlott. A neve (pokornyij) engedelmest jelent oroszul, ezzel azt kívántam kifejezni, hogy Ivan elsősorban hatalomvágyó, ezért hajlandó bárkit félreállítani az útjából, észre sem véve, nem ő uralkodik, hanem az őrület hatalmasodik el felette.
Úgy érzem, két személyre bonthatjuk őt, tovább erősítve az őrült tábornok képet: van a félelmetes katonatiszt, becenevén Rettegett Ivan (megidézve egy kicsit a hírhedt cárt is), és van Ivan Mihajlovics, a szerető férj, gondos családapa, hűséges barát, aki örökké gyászolta veszteségeit. Összetett személyiség, ezért szeretem, és szeretik valószínűleg mások is őt.

Miután egyszerű embereket ábrázolsz, mennyire fontos a hitelesség – mind a karakterekre, mind a történet egészére vonatkozóan?
Az egyik legfontosabb számomra a hitelesség. Általában egy történelmi esemény köré építem a cselekményt, olykor történelmi személyeket is megjelenítek, ezért fontos, hogy úgy írjam le, ahogyan az tényleg történt, amilyen az a bizonyos személy valóban volt. A saját karaktereket általában vezetem úgy, ahogyan elindultak, számomra zavaró, ha egy adott szereplő hirtelen elveszti az addigi tulajdonságait, és teljesen máshogyan kezd el viselkedni. Ezt próbálom kiküszöbölni az írásaimban.

Azt mondják, az olvasókat rögtön az elején kell megfogni. Mi jellemző rád ilyen tekintetben: szeretsz leírásokkal indítani, vagy in medias res (bele a közepébe) kezdesz? Mi a helyzet a lezárással? Jellemzően minden szálat elvarrsz, vagy van, mikor nyitva hagyod, hogy az olvasók döntsék el a többit?
Mikor melyiket érzem helyesnek. A Szibériai mesék című írásomban az elején leírom a falu történetét, a környezetét, majd szépen sorban az összes szereplőt, aztán indul a cselekmény. Van olyan írásom, ahol az in medias res kezdést alkalmaztam, mert az volt a helyénvaló. Általában viszont jobban szeretem lassan felépíteni a környezetet, nem egyszerre leírni, hanem éppen azt jellemezni, ami következik. Ez igaz a szereplőkre is, lassan vonultatom fel őket, olykor a hírük megelőzi őket - Ivant rendszeresen -, némi várakoztatással kerülnek be a képbe.
A novellákat szoktam általában nyitva hagyni, egy rövid történetnél kevésbé zavaró, sőt, izgalmasabb, ha nincs meg a vége, és lehet találgatni. A hosszabb regényeknek megadom a befejezést, ha végigkövettünk a szereplőt, szereplőket sok-sok eseményen és oldalon át, megérdemelnek ők is, az olvasó is egy igazi lezárást. :)

Milyen témákat érintesz? Komoly, elgondolkodtató, esetenként sötét vagy könnyedebb kérdésekkel foglalkozol?
Valamiért nem vagyok kibékülve a könnyed, humoros vagy humorosan romantikus történetekkel, tehát én sem adom egy ilyen megalkotására a fejem. Közelebb állnak hozzám a komor, megrázó és/vagy drámai írások, ha szerelmes történetet írok, akkor sem maradhatnak ki a sötét jelenetek, a gonoszság. A gyilkosság gyakran előforduló esemény nálam, de nem krimiszerűen, mert tisztázom, ki a gyilkos. Nem is a kiléte a fontos, hanem a hozzáállása a tettéhez: szükségszerűnek érezte-e, beletörődött, büszke rá, esetleg undorodik magától. Talán A határvonalon túlban és Az örök határsértőben sikerült a legjobban összekapcsolnom a romantikát az olyan borzalmas cselekedettel, mint a gyilkosság, úgy érzem, legalább akkora szerephez jutott a lelkiismerettel való elszámolás, mint a szerelem.

Ezek után meg kell, kérdezzem, akkor te magánemberként sem vagy a reménytelenül romantikus típus, ha jól sejtem?
Nem, nem hiszek abban, amit Dumbledore hajtogat a Harry Potter kötetekben, hogy a szeretet mindent legyőz. :) A szeretet erős, de nem bír el mindent, nem szállhat szembe egy világgal. Szeretem a romantikát is a talajon, bizonyos keretek között tartani.

Ezek szerint olvastad a köteteket. Hogy tetszettek?
Persze, mindegyiket legalább tízszer! :D Mint sokakat, engem is a Harry Potter terelt az olvasás felé. Nagyon tanulságosnak találtam az egész történetet, tele van mondanivalóval, és éppen emiatt szerintem időtálló alkotás, hiszem, hogy az unokáink is olyan lelkesen fogják olvasni, ahogyan azt mi tettük. A Harry Potter képes kitörni a saját műfajából, nem állít egy olvasó elé sem akadályt, hogy átlagos emberek helyett varázslókról van szó. Jómagam nem vagyok a fantasztikus könyvek rajongója, de a Harry Pottert eszembe sem jutott eszerint beskatulyázni, sokkal több ennél.

Szerintem is. :) Ha már olvasás: elég volt megnéznem a bemutatkozásod, hogy biztosra vegyem, sokat olvasol – ez amúgy a szókincsedből is kitűnik. Főként az orosz irodalom áll hozzád közel, kedvenc szerzőid között szerepel Dosztojevszkij és Tolsztoj. Én ugyanakkor most arra volnék kíváncsi, hogy József Attila költészetében mi fogott meg, és melyik a kedvenc versed tőle.
József Attila az egyetlen költő, akit szeretek, más költők közül egy sem tudott megfogni a verseivel, nem is nagyon szeretem a verseket. József Attila lett a kivétel, ami erősíti a szabályt. Ráadásul kísért is, mert érettségin az ő tételét húztam ki! :D
Mint embert, alkotót meg tudom érteni, sosem hitt a költészetében igazán - én sem hiszek az írásaimban, valamiért mégis folytatta ő is, és folytatom én is. József Attila sajnos elvesztette a reményt, és ebben egy intő példa számomra. A versei komorak, elmerengők, egyszerűen megérintik a lelket, leírja a leírhatatlan bánatot, a végtelen magányt, és azt, hogy valójában az összes ember egyedül van. A versei egyszerre megsebeznek, mégis gyönyörködtetnek, és bár a halála nem tegnapi hír, a szépirodalom egyik legtragikusabb sorsú személyének tartom, hiszen talán sosem ismerte fel, milyen tehetséggel áldotta meg a Sors. A Téli éjszaka a kedvencem tőle.

Mennyire befolyásolnak a kapott vélemények? Volt már, hogy a hatásukra megváltoztattál egy addig jónak tartott eseményt?
Igen, volt ilyen is, amiért nem győztem hálálkodni, mert sokkal jobban tetszett a befejezés, jobban illett a regényhez. Abban mindenképpen befolyásolnak a vélemények - legyen negatív vagy pozitív -, hogy nagyobb kedvvel, elszántsággal vágok neki a folytatásnak, egy új írásnak. Az építő kritika minden író legjobb barátja, igyekszem megfogadni a tanácsokat, meghallgatom az összes észrevételt, mert a hozzászólásban is lehet ihletet találni.

Ez már igaz, ezt aláírom én is. Van olyan szerző vagy véleményíró, akit az írásnak, a publikálásnak köszönhetően ismertél meg közelebbről?
Egy kritikaírómmal nemrégiben vettem fel a kapcsolatot, vállalta az emlegetett Ivanról szóló regény átolvasását, és emellett sikerült megismerkedni vele egy kicsit. :) Másokat viszont nem nagyon ismerek, a Merengő egy csendesebb írója vagyok, nem veszek részt szinte semmiben, nem azért, mert nem akarnám, hanem természetemből fakadó félénkségem tart vissza. De, remélem, egyszer sikerül leküzdenem ezt is, és beljebb merészkedem ebben a közegben. :) Ha valaki felkeres, általában nyitott vagyok, azonban magamtól nem nagyon keresek fel senkit.

Én mindenesetre nagyon örülök, hogy vállalkoztál az interjúra, hogy ilyen sok mindent tudtam meg rólad, és persze köszönöm Tiginek, hogy ajánlott téged a fórumon. Köszönöm a beszélgetést, nagyon élveztem. Sok sikert kívánok a további terveidben is. :)

Én köszönöm - neked is, és persze innen Tiginek is.

Olvasói kérdések

Tudatosan milyen gyakran használod fel a személyes élményeidet az írásaidban?
Szeretek egy-két eseményt, érzést megörökíteni az írásaimban, ezzel személyesebbé téve, kicsit megmutatva magam az olvasónak, kevésbé leszek idegen a számára - még akkor is, ha éppen nem tudja, mit merítettem a saját életemből. Egyébként: minden író beleszövi magát valahogyan a történetbe, tiltakozhat ellene, de észrevétlenül beszivárog a személye a cselekménybe, véleménye a gondolatokba.

Gondolkodtál már a papíralapú megjelenésen?
Mint minden író: igen. Szeretném, ha ez megvalósulna, viszont rettenetesen félénk vagyok, főleg ha írásról van szó. Még az is óriási kihívás volt számomra, hogy a Merengőre bármit feltöltsek (még manapság is rettenetesen izgulok, amikor megjelenik tőlem bármi), azt hiszem, sokkos állapotba kerülnék, ha egy kiadóhoz kellene elballagnom bármelyik írásommal. Nem is érzem annyira jónak egy művemet sem, hogy én azzal bátran házalhassak. De ha egyszer megérek a feladathoz, akkor talán - rengeteg fejlődés vár még rám, és valahogyan le kell küzdenem az átkot: a rettegésem.

Ha a jövődre gondolsz (mondjuk 10 éves távlatban), annak része az írás?
Igen, nagyon szeretném, ha része maradna az életemnek. Talán tíz év múlva sikerül annyira összekaparnom magam,  hogy lebirkózzam az akadályokat, és akár nyomtatásba is kerülhessen egy könyvem. Ha pedig nem, az sem baj, amíg örömömet lelem benne, folytatom.

Ha meseszereplő lennél, milyen "típusba" tartoznál? (Pl. boszorkány, királylány, mostoha, bádogember stb.)
Na, ez megfogott. Valójában... ötletem sincs.  Szeretném valami bátor, rettenthetetlen hősnek kikiáltani magam, aki képes megvédeni az egész világot - azonban óriásit hazudnék vele. A mesehősök általában nagyon szélsőséges karakterek, egyikük sem átlagos, márpedig én éppen ilyen vagyok: átlagos. Típust ugyan nem tudok nevezni, csak egy konkrét mesehőst, aki közel áll hozzám, ez Chihiro (Chihiro szellemországban). Esetlen, sokszor fogalma sincs, mi zajlik körülötte, könnyű kihozni a sodrából, nehézségek közepette, de kitartóan végigjárja az útját. Valami ilyesmi embernek írnám le én is önmagam.

Cartwright


  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése